Vadlán: Ultra Trail a Keszthelyiben

2017.10.12

Ez a történet még évekkel korábban kezdődött, amikor először jártam a Keszthelyi-hegységben. A hegy atmoszférája annyira megfogott, hogy már arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne itt részt venni egy terepfutó versenyen. Így amikor megláttam a Vadlán Ultra Trail kiírását, nem volt kérdés, hogy benevezzek-e.

Az 50 km-es távot néztem ki, aztán a verseny előtt pár héttel megtudtam, hogy az mégis csak 44 km lesz... Sajnáltam azt a 6 km-t, de hát ez van. Nagy felkészülést nem terveztem, éppen beleillet a "szokásos" futásaimba.

A rajt hajnali 6-kor van, ami így októberben azt jelenti, hogy legalább egy fél órát sötétben kell futni. A mezőnyben nagy nevek is felbukkannak, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Szőnyi Ferenccel egy rendezvényen fogok versenyezni... Szerencsére nem a Hell Race ez a rendezvény. :)

Mivel első rendezés nem vagyunk túl sokan a rajtvonal mögött, és a terepfutó-elit is csak néhány fővel képviselteti magát. Ennek köszönhető, hogy a rajt után elfutok az élbollyal. Valahogy érzem az erőt, lábaim szinte visszapattannak a talajról. Száguldunk az éjszakában. Minden sarkon egy segítő áll, így nagy gond nincs a tájékozódással.

4 km iszonyú gyorsan elmegy, jön az első pont, második vagyok az 50-es (44-es) férfimezőnyben... Ó jaj, bajok vannak. Azért annyira nem gyenge a mezőny, hogy indokolja a pillanatnyi helyezésem. Vissza kellene fogni a gyeplőt, mert ebből meghalás lesz. Kiérünk egy nyílt szakaszra, a nap éppen most kell fel a horizonton, távolban megcsillan a fénye a Balaton vizén... Na ilyen körülmények között nehéz rossz versenyt rendezni. :)

10 km-ig tolom ezt a gyilkos tempót, ami számomra annyit jelent, hogy 6 percen belül megyek kilométerenként. Jönnek az emelkedők, amik végre helyre teszik az eszemet. Ha így megyek tovább, akkor kb. 30-nál már temethetnek is. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem!

A rendezők gondoskodnak róla, hogy megnézzük a hegy legszebb részeit. Kilátók tömkelegét kell megérintenünk, amihez persze jócskán kapaszkodni kell. Benézünk a "vadlány likba" is, szép kis barlang. Majd innen kötélen (!!!) kapaszkodva kell visszamászni az útra. Fél óra lassúbb tempó után érzem annak hatását, a szívem már nem akar kiugrani a helyéről, kicsit megpihent szegény.

20 km-nél érek egy ponthoz, ami talán már a harmadik, és rádöbbenek, hogy még semmit nem frissítettem. Ezt gyorsan pótlom, kis ropi, kóla, és vizet töltök a kulacsba. Itt leválunk a hosszú távról, és innen magányosba vált az utam, amit persze egyáltalán nem bánok. Nagyjából Reziig két emberrel találkozom összesen, az egyik a második női helyezet, akit hiába üldözök, nem bírok utol érni. A másik pedig asszem Krisztián, akivel az elejétől kezdve kerülgetjük egymást, többnyire ő megy elől.

Kellemes és gyönyörű részek következnek. Visszaállok 6:30-7:00 közé, így már biztos túlélem ezt a kis kalandot. Nézem az órát, közel 900 m szint van mögöttem, vajon hol lesz még 300 m...? Ahogy ezt kigondolom, egy gigantikus emelkedő alján találom magam... B@sszátok meg! :D

Itt ösvény sincs nagyon, egy teljesen jelöletlen vad csapáson kapaszkodom felfelé, a tüdőmet magam mögött vonszolom, nem akaródzik neki jönni, megértem. Láz-tetői kilátó, vagy miafene, ahova érkezem. Szép, szép, és végre jöhet a lefele... Aha, persze. Egy siklóernyő is elkelne ide, bár fenn akadnék a fákon. A mátrai Sombokorra emlékeztet ez a szolid "lejtőcske". Azért a helyzeten sokat segít, hogy kellemesen fog a talaj, nem porhanyós, a SpeedCross-nak nem nagy kihívás.

Az aljától ismét lehet tolni, és a monoton, magányos futásnak köszönhetően lassan elveszítem a valóság észlelését, és egy nagyon békés állapotba kerülök. Így teljesen meglepődöm, amikor már a nyári kéktúráról jól ismert úton Rezibe érkezem. Frissítés a remek kis turistaház udvarán, és innen már nincs sok.

Végtelen hosszú lejtő jön, ahol visszatérnek a gyors kilométerek, még 5 percen belül is tudok menni, ami nem rossz így, 40 km környékén. Eddig nem nagyon számoltam a célidőt, de ez a lejtős szakasz arra enged következtetni, hogy akár 5 órán belül is beérhetek. Na, a végén még egész jó időm lesz...

Nyílván az ilyen gondolat mit eredményezhet: váratlanul balra fordul az út, és emelkedni kezd... Nem is keveset, a házak között szambázom jobbra-balra, erősen érződik, hogy ezt már csak a táv és szint növelése céljából rakták bele a pályába. Haha, ugrott az 5 óra. :)

5 óra és 2 perccel hasítok be a tornacsarnokba, tapssal fogadnak, meghajlok a közönség előtt. Aztán a rendező hölgy kezembe nyom egy dögnehéz szikladarabot... Hát ez...? Remélem nem kell vele guggolni egy százast még a díjazásért... :D De aztán kedvesen közli, hogy ez maga a díjazás, a hegységből származó "kavicson" rajta van a verseny logója, és a "finisher stone" felirat.

Végül 5. lettem a férfimezőnyben. Percenként jönnek oda hozzám, hogy mit iszom, eszem, van minden, ami kell: gulyás, kenyér, kóla, vadlán pálinka... :D Jó kis verseny volt, évente egyszer mindenképpen érdemes eljönni. Az útvonalon több fotós is volt, de rólam egyetlen egy kép sem készült, hát nem vagyok egy fényképarc, na! :D Majd talán jövőre. :)

Köszönet a versenyért rendezőknek!