Ultra-kíséret: Piros 85

2017.10.31

Különleges kapcsolatom van a Piros 85-tel. Amikor egyedül mentem, vagy feladtam, vagy lesérülve botorkáltam végig, amikor pedig társsal mentem, mindig egy jó buli volt. Csak utóbbi esetben hiányzott a saját tempó, és ott volt a háttérben a kíváncsiság, hogy vajon egyedül mit élhettem volna meg.

Az idei Pirosra nem terveztem semmi extrát, így mikor Kati vázolta az ő terveit, miszerint indulni akar a 85-ön, egyből vállaltam, hogy elkísérem. Már akkor tudtam, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű. Katinak az első próbálkozása lesz 50 km feletti távon, és őt is hajtja a kíváncsiság, hogy milyen teljesen darabokra hullni a kimerültségtől és a fájdalomtól, mert eddig ezt nem sikerült megtapasztalnia... :) Na gondoltam, a P85 remek lehetőség lesz. :) Mindamellett, hogy figyelnem kellett az ő reakciót a távra, szintre, terepre, időjárásra, éjszakára, frissítésre vagy annak hiányára, még saját állapotom kontrollját is kézben kellett tartanom, mert mi van, ha éppen miattam nem fogja tudni befejezni...? :)

Kicsit félve ugyan, de kinéztük a 15 órás terepfutó szintidőt. A versenyre nem neveztünk, egyrészt azért, mert nem akartam még egy plusz nyomást, másrészt pedig minél kevesebbet szerettünk volna sötétben menni. A nálam már jól bevált hosszútávú taktikát alkalmaztam: viszonylag korán indulva, a gyalogosok jelentős részét lehagyva a pontnyitásokra érkezni, így később már az előzgetéssel nincs gond, csak a futókat kell elengedni.

Rajt: 6:30. Még sötét van, de csillagos az ég, ami nagyon bíztató, ugyanis reménykedem egy szép napfelkeltében a Kevély környékén. Meg is kapjuk az ajándékot a természettől, elképesztő fentről a látvány, jó, hogy nem a futóversenyen indultunk, akkor ezt nem láttuk volna. :) Tempónk visszafogott, emelkedőn semmiképpen nem szeretnék futni, illetve igazodunk Kati pulzusmérőjéhez, jelzi, ha lassítanunk kell.

A csobánkai elágazás után frissítés, majd elindulunk Tölgyikrek felé. Szinte a teljes szakaszt sétáljuk, majd onnan már lehet szolidan kocogni. A Szőke-forrás völgyében a nap sajnos felhők mögé bújik, pedig itt még gyönyörű a völgy, amikor bevilágítják az őszi napsugarak. Na azért így sem szörnyülködünk a látványban... :)

Dömösi etető pont. A tavalyi lekváros kenyér parizerrel helyett, idén kicsit visszafogottabb kaját, vajas kenyeret eszem. Az ellátásról ódákat lehetne zengeni. Emlékszem, amikor még 3 szendvicset és vagy 8 csokit cipeltem végig a távon, és mindet haza vittem. Most csak 3 vészcsokit hoztunk fejenként, de ezeket is haza vittük. Kaja közben érkezik az első terepfutó, Muhari Gábor úgy fest, mintha egy laza kocogáson lenne... Aztán Vic cimbora is érkezik, kábé ő is így fest... :D

8 km, 600 m szint, a következő kihívás Dobogókőig. Szakó-nyeregig Vic is velünk tart, szerencsére felfelé is sikerül ötös átlagot gyalogolni. Dobogókő, 5 óra 40 körül, piszok hideg van, intek Katinak, hogy nagyon gyorsan húzzunk innen le, mert szétfagy a kezem. :) Hosszú, könnyű szakasz következik, húzza felfelé az átlagot rendesen. Ráadásul ott a tudat: a Kopárnál vár a meleg leves.

Iluska-forrás környékén elkap egy szolid gyomorgörcs, amit nem tudok mire vélni, csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb. Mindenesetre Fehér-hegyre nem esik túl jól a feljutás, meredek ösvényen előre hajolni kis gyomorgörccsel... Hm, fincsi. Így azt veszem észre, hogy Kati távolodik. Na facca, a végén még ő fog berángatni a célba... :D

Szerencsére az étvágyam nem megy el, le is döntök fél tányér levest a csárdánál. Az emésztésem újra indul, így a gyomrom is megkönnyebbül. Hosszú-árokhoz már egészen jó állapotban érkezem.

Nagy-szénás előtt kapunk egy kis zuhét, de nem tart sokáig. Kemény ez az emelkedő, itt 60 km-nél. Kati jól van, jó tempót jön, bár kicsit elszörnyülködik, hogy a pulzusa már nem akar feljebb menni, kezd elfáradni a keringés. Illetve a bal lába kissé bemerevedik, így az ereszkedés Nagykovácsiba már nem megy olyan flottul, mint eddig.

A plébánián olyan teát kapunk, hogy majdnem elsírom magam a gyönyörtől... :D Már azon is elgondolkozom, hogy el kellene csenni egy 5 literes kannával, és eldugni az erdőbe, majd másnap visszajönni érte. :) Muszáj meginnom belőle vagy két litert, lötyögni fog a hasamban, de az most mindegy.

Még 5 óra előtt tovább tudunk indulni, ami azért remek, mert még egy órát világosban zúzhatunk. Egyébként eddig még egy 13:30-as teljesítési idő is belefért volna, de azt csak én számolgattam csendben fejben.

Fekete-fej, már vaksötétben. Fejlámpa fel, felfele viszonylag gyors mászás, lefelé már lassabb a menet. Ugyanez igaz János-hegyre is, elég jó tempóban érünk fel, de lefelé csak lassú kocogással tudunk haladni. Bíztatom Katit, nem muszáj egyáltalán futni, már gyalogolva is beérünk 15 órán belül. Sosem panaszkodik, mindig megpróbálja először "belül" megoldani a problémát.

A budaörsi ereszkedés sikerül a legnehezebbre, szűk és köves az út... milyen út, szinte semmilyen út nincs, csak egy kis vályú... Felrémlenek a tavalyi emlékek, szétcseszett csípővel botorkáltam itt lefele... Pszichoszomatikusan bele is nyilal valami a csípőmbe... Na jól van, hagyjuk! Kati már fáradt, fáj, sírdogál, kicsit szétesett, de már itt a város, és itt a cél.

14 óra 21 perc alatt teljesítettük a túrát. Igazán remek egy nap volt. Kati pedig nagyon büszke lehet magára, hiszen sorban bontotta le a korlátokat, és olyat tett, ami laikusok számára teljesen felfoghatatlan. Lesz még több Piros 85-ös jelvénye, talán még terepfutó érme is. ;) Számomra pedig a tanulság: csak egy jobb van annál, hogy magamat bejuttassam egy ultra-táv céljába: hogy mást juttassak be... :)


A befutás pillanatai (videó: Bánáti Tamás):

És az összefoglaló videóm: