Páros terepfutás a Mátrában

2015.10.11

"Szimpla Élmény"

Táv: 36 km, szint: 1680 m, szintidő: 6 óra.

A páros terepfutó verseny ötlete már több mint egy éve felmerült bennem, amikor is egy terep félmaratonon véletlenül találkoztam a volt aerobic tanárommal, Grétával. Azon a futáson úgy futottunk szinte azonos időt, hogy egészen a végéig nem is tudtuk, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz. Két egyén szinkronfutása hosszútávon nem egyszerű feladat, ezért ez a momentum igen biztató volt. A felkészülést azonban csak most nyáron sikerült megkezdenünk, és három alkalommal közel 80 km-t futottunk, és számtalan hegyet csodáltunk meg közben. A közös futások nem voltak éppen ideálisak, hőguta, szolid vírusfertőzés és egyéb nehezítő tényezők kísértek minket, de tudtuk, hogy a nagy napra minden rendben lesz, és így is történt...

...már itt állunk Mátrafüreden, a verseny rajtjában, és már megy is a visszaszámlálás. Rajt. Az első kilométer aszfalt és emelkedik. Benne vagyunk a mezőny közepében. Szolid lihegés körülöttünk. Egyelőre. Megegyeztünk, hogy visszafogottan kezdünk, de a tömeg húzóerejét nehéz nem figyelembe venni. Tapogatózom, hogy ki mögé kellene beállni. Reménytelen. Úgy tűnik, hogy mindenki keményen kezd, vagy mindenki full profi, mert a mezőny nagy része elfut mellettünk. Sebaj, futni jöttünk, az élmény biztos meglesz. A többiek csak menjenek. Fogunk még találkozni...

Jön az erdő. Emelkedünk. Ez nagyon nem lep meg, hiszen az egész út két emelkedőből és két lejtőből áll. Fel kell jutnunk Kékestetőre. Mintha csökkenne a mezőny lendülete. Gréta a nyomomban masszívan követ. Nézem a pulzust, az is emelkedik. Valaki közeledik. De nem hátulról, hanem beérünk egy csapatot. Érzem az erőt. Figyelek hátra, de tudom, hogy társam nagyon tud felfele futni, ezért szépen lassan előzgetésbe kezdünk. Egy csapat, két csapat, már a harmadiknak a hátát is látjuk. Jól megy ez. A pulzus az egekben, de nem lazázni jöttünk.

Gigantikus emelkedő tornyosul előttünk. Első hosszabb sétánk. Csapatok az emelkedőn. Gréta előre szökell. Követem. Pulzus még feljebb csúszik. Oké, mostantól nem nézzük a pulzust... Felérünk, ismét futhatunk a lankásabb emelkedőn. Közben az időjáráson elmélkedem. Se eső, szél is alig, hőmérséklet is megfelelő. Reggel még nem tűnt ilyen bíztatónak. Örülni kell minden percnek, amit szárazon tölthetünk. Sár akad, de messze van a visszafogós mennyiségtől.

A kék háromszögön halad az utunk az ország legmagasabb pontjára. Bejön a kék kereszt jelzés is, ez már itt ismerős. Ilyen közel vagyunk? Nő a lelkesedésem, bár eddig sem volt a padlón. Kicsit gyorsítunk. Legalább 7-8 csapatot előztünk az első emelkedőn. 1014 m. 1 óra és 6 perc kellett felérni. Remek. Csúcs. Fent harapni lehet a ködöt, egy felhő ereszkedett a hegycsúcsra. Frissítés a síházban. Kis kóla, az mindig jól jön ilyenkor. És persze a só.

Ereszkedni kezdünk. A sárga egy ideig barátságosabb, aztán durván bekeményít. A felkészülés alatt nem tudtunk túl sokat lejtőn futni, Gréta visszafogottabban halad. Bizony itt olyan meredek a lejtő, hogy a túlélésért folyik a küzdelem...

A megelőzött csapatok visszakövetelik helyüket. Megy is nekik. Nem aggódom. Egyrészt nem a helyezés számít. Másrészt pedig... fogunk még találkozni...

Végre a pirosra érünk, bár itt is akad némi hátráltató tényező. Néhány helyen nehéz talpon maradni a sár miatt. Feltűnik a parádsasvári kastély. Szuper, leértünk, a fele megvan. Némi frissítés a ponton, aztán spuri tovább. Egy jobb kanyar, és megint emelkedünk. Na ez durva lesz. Rápillantok az órára, stabilan 170 feletti pulzus. Hát ez már csak ilyen lesz Kékesig. Gréta megy, nyomában lépkedem. Minden lépés fejleszt, minden lépés előre visz. Jó kis mantra, általában segít. Most is. Nem érzem túl megterhelőnek a futást, bár a combok néha visítanak. De csak halkan, szolidan.

Csapatokat érünk utol. Micsoda meglepetés. Szinte mindenki gyalogol. Lazán kocogunk, kéttagú vonatként előzgetünk. Egyszer csak egy előzött hölgy megszólal: "Aszta, futnak!" Mosolygok magamban. Jó kis buli ez. Grétának jobb az állóképessége, ez már a felkészülés alkalmával kiderült. De így most jól kiegészítjük egymást.

Pisztrángos-tó. Kaptató a Gabi halálához. Gyaloglás és kocogás felváltva. Előttünk újabb csapatok. Nem kíméljük őket és a lábainkat sem. A Sötét-lápa nyeregtől már csak a hármas lépcső van hátra Kékestetőig. Futótársam kicsit előrébb húz, én igyekszek nem felélni minden tartalékot, bár a csúcstól már csak le kell kocogni... Egy csapatot még beérünk a pontig, és fent, a sík részen utolérem Grétát.

Kékestető másodszor. Ugyanolyan hideg van, mint először. Nem is töltünk sok időt fent, gyors frissítés, és megindulunk lefele. A hegy lábához. A célba. A piros útvonal nem túl nehéz, néhol kicsit köves. Jó érzés itt futni. A tempó nem túl gyors, de stabil. Némi combgörcs és egy kifordult boka akar minket még maradásra bírni, de nem foglalkozunk velük. Azt biztos, hogy gyönyörű a hegy, bár nincs sok idő nézelődni, és még a nap is kisüt a tiszteletünkre. Futunk. Jól haladunk.

5 óra és 8 perccel a rajt után ismét az iskola udvaron kocogunk végig, és beérünk a célba. Nehéz szóhoz jutni, és csak egy félszeg mosoly jelenik meg arcunkon. Eltelik pár perc mire gratulálunk egymásnak, és kibökjük: Megcsináltuk! Fantasztikus érzés. És már csak be kell zsebelnünk a jutalmunkat. A profi versenyszervezésnek köszönhetően egyből mehetünk zuhanyozni, aztán jöhet a gulyás. Majd megvárjuk a díjátadót, és átvehetjük a "finisher dögcédulát". A közös fotó sem marad el, meg kell örökíteni ezt a szép napot. Kemények voltunk, na! :)

Nagy köszönet a rendezőknek (Terepfutás.hu), hogy a versennyel lehetőséget nyújtottak az élmények megélésére. És még nagyobb köszönet Grétának, akinek elszántsága és kitartása nélkül ez nem jöhetett volna létre. Remélem lesznek még közös futások.