Korinthosz: az első „classic” ultrám

2018.08.14

Táv: 81 km, szint: 230 m, szintidő: 11 óra.


"Addig fuss, amíg el nem csitul anyázó elméd..."

(anoním ultrafutó)


"Nincs már messze Szekszárd, sejehaj-sejehaj!"

(népdal, saját költés :D )


Amikor először vetődött fel, hogy indulnom kellene a Korinthoszon, első pillanatban azt hittem, hogy Görögországba kell utazni... :) Aztán gyorsan kapcsoltam, hogy ez az a verseny, amit hazánkban, a Duna töltésén rendeznek, és a legendás Spartathlon ultramaraton előtt akarnak vele a rendezők és a résztvevők tisztelegni. Az ötlet tetszett, bár hozott némi aggodalmat, hiszen eddig én csak terep-ultrákon indultam - abból is elég kevesen -, és mint ismeretes, amíg a terepen a terep és a medve öl meg, addig aszfalton a sebesség... És hát én nagyjából 5 éve már, hogy nem járok aszfaltos versenyekre. Életemben kétszer futottam városi maratont, a másodikat 2011-ben.

De belevágtam, mert furdalt a kíváncsiság, hogy mi lesz majd 42 km után... A négy hónapos felkészülés is megérne egy misét, de úgy túl hosszú lenne a mese, így inkább belecsapok a lecsóba. ;)

Aug.10. 19:40, Szekszárd, versenyközpont

Már fél órája gubbasztok a vécén. Úgy tűnik, hogy a verseny nekem kicsivel hamarabb kezdődik, először azt kellene eldöntenem, hogy egyáltalán el merjek-e indulni. A hasmenésnek semmi jele nem volt, egész héten remekül éreztem magam, nagyjából csak tésztát és burgonyát ettem, ma viszont lecsúszott egy pizza, illetve vacsorára egy adag sajtos tészta. Lehet, hogy a sajttal volt gond? Áh, igazából teljesen mindegy.

Miután kijön belőlem az egész heti táplálék, kissé megkönnyebbülten, de gyengébbnek érzem magam, mint amilyennek lennem kéne. A verseny nem aggaszt, ha nagy gáz van, ki lehet szállni, viszont ma este még buszozni kell a rajtba, kb. háromnegyed órát. Na remek! Az előbbi kis "affér" is olyan gyorsan jött, hogy szinte már feltéptem a mosdóajtót...

Szerencsére nincs "utórezgés", probléma nélkül telik a buszozás, azért az elég ciki lett volna, ha meg kell állítsam a buszt, arról nem is beszélve, hogy mi van, ha egy város közepén vagyunk... Na jó, elhessegetem a negatív gondolatok, igyekszem a versenyre koncentrálni. Átnézem a kulacsövet, minden megvan. Végiggondolom a frissítési stratégiát, lényeg, hogy tartsam magam hozzá, mert pár óra után hajlamos vagyok elkönnyelműsködni. Aztán kibámulva az ablakon sasolom a sötétséget. Csodás éjszakának nézünk elébe...

Aug.10. 22:00, Baja, Turisztikai Központ, a rajt helyszíne

Még két óra a rajtig, aminek azért nem örülök. Keresek egy nyugisabb füves területet, és hanyatt fekve figyelem a csillagos eget, és próbálok minél kevesebb energiát égetni. A gyomrom úgy tűnik rendben, semmi jelét nem adta, hogy megismétlődne a szekszárdi "eset". Itt is van frissítő asztal, rágicsálok egy kis kenyeret, és vizet iszom. Nem sokkal a rajt előtt megkeresem Zsuzsit, aki bemutat két másik tanítványának, Otíliának és Gábornak. Közben az én tanítványom is érkezik, aki futó is ugyan, de én speciel kungfura oktatom, Csabi csak kijött megnézni a rajtot, ugyanis Baján lakik. Zsuzsi gyorsan befogja egy fotó készítésére. :)

Aug.11. 0:00, Baja, Turisztikai Központ

A mezőny végéről indulok, hogy lehessen előzgetni. :) Megy is rendesen. 5:30-5:40 közé lett belőve a kezdő tempó, aztán ebből lassulhatok, de nekem volt egy olyan rejtett szándékom, hogy ebből gyorsulni szeretnék... :D Visznek a lábaim, de valahogy nem az igazi, volt már jobb hosszútávú verseny rajtom, de ezt most el kell engednem.

A Pandúr-szigetre terelnek minket, ott nyomjuk a bemelegítő kört. Beállok egy olyan bolyba, ahol hasonló a tempó, és felfedezem Gábort is, akit könnyű megismerni a sötétben, mert egy zöld led villog a hátán. Az aszfalt murvás útra vált, így is pörögnek a lábak. Jön az első frissítő pont, elfutok mellette. 17 checkpoint lett felállítva az útvonalon, meglehetősen sterillé téve a versenyt, túl sokat nem kell gondolkodni, tervezni. Ráadásul bringás kísérőket is lehet alkalmazni, ami úgy tűnik elég bevált módszer az ilyen aszfaltos ultrákon, az már más kérdés, hogy én semmi esetben sem vennék igénybe kísérőt. A bringások jófejek, nagyon vigyáznak a futókra, de azért most is sokszor előfordul, hogy kerülgetnem kell őket, és az a zene (zaj), ami a bringára szerelt többszázwattos hangfalból árad nem segít a koncentrációban...

De vissza a frissítésre. Ahogy írtam, próbálom szigorúan betartani, óránként gél, só, koffein, BCAA. Na igen, előfordul, hogy járókelők előtt veszem elő a tablettás zacsit, tuti azt gondolják, hogy ilyen hosszú távot csak kellően betépve lehet végigfutni. :D A futás remekül megy, ahogy kell, és már-már azt hiszem, hogy az esti hasmenést csak álmodtam, amikor nagyjából 18 km környékén görcsbe rándul a gyomrom... Ismerős érzés, nem először fordul velem elő futáson. 10-15 perc múlva a görcs lejjebb húzódik, majd nem sokkal később megjelenik az inger, és olyankor menni kell, nincs mese...

Visszamászva a töltésre, megelevenednek a lábaim, és most már az az érzés költözik belé, amit már a rajtban vártam. Megy magától! Széles mosolyra húzom az arcom, ez az! Végre! Lőttek az 5:30-as tempónak, néhány kilométeren keresztül 5:20 alatt futok, és meg is van az eredménye: beérem, és magam mögött hagyom Gábort. Még otthon született meg egy titkos terv: úgymond verseny a versenyben, szeretném megdönteni a 2011-es maratoni csúcsomat, ami 3:58. Erre komoly esélyem van, hasmars ide vagy oda, most igen jól megy, most kell megtolni.

Átkelek a Duna hídján, következik az oda-vissza út Keselyűsig. Bőven túl vagyok 30-on, elkezdem kalkulálni, hogy vajon mikor leszek 42,2-nél. Hm, akár 3:50 alá is mehetek, szuper! Már majdnem pezsgőt bontok örömömben, amikor váratlanul érkezik egy görcshullám. Ó, hogy b***nád meg! Lerongyolok a töltésről, lehúz, ürít, felhúz. Gyors vagyok, de ezzel is értékes idő megy el. Újra visszaállok egy sebesebb tempóra, viszont Gábor utolér. És ekkor hasít belém a gondolat, hogy a keselyűsi ponton van a depócsomagom... Amiből át kell pakolnom az út második felére előre küldött géleket... Jaj, nagyon gyorsnak kell lennem. Ha már Keselyűs (39 km), mint keselyűk a friss dögre, úgy csapok le a csomagomra, és szétszaggatom, majd villámgyorsan elrejtem az övtáskába az utánpótlást. Kifelé futva a pontról, állva hagyom Gábort, és 5 perces tempóra váltok.

Kínomban már röhögök magamban, nem hiszem el, hogy lemaradok a maratoni PB-ről! :D Aztán 41-et elhagyva már látszik, hogy meglesz az, ha nem is egy nagyon durva csúcsdöntést viszek véghez. Végül 3:57-nél vált az óra 42,2-re. Jessz!!! Egy perces csúcs! :D :D Karjaimat majdnem a magasba lököm, de annyian jönnek szembe, hogy nem akarok idiótának tűnni. :) Persze aztán kicsit apad a jókedv, amikor belegondolok, hogy még majdnem ugyanennyi van hátra a versenyből. De ez legalább megvan.

40 és 50 között iszonyúan jól haladok, és jól is érzem magam. Bár azt nem tudom felfogni, hogy ennek ellenére mégis hogyan tud utolérni és elhagyni Gábor... :) Tudnék gyorsulni, de egyelőre még nem merek. Ezek már idegen vizek számomra, ráadásul a gyomrom is közbe szólhat bármikor, vagyis bármelyik pillanatban fejre állhatok.

Kezd pirkadni, és jön a Duna-gát utolsó pontja, ahol megint Gáborral frissítek. Egy kicsivel később indulok, így újra elém kerül. Végre ráfordulunk Szekszárdra, persze ez csak illúzió, de legalább már irányban felé tartunk. Itt már nagyon szétszakadt a mezőny, és igazából meg nem tudnám mondani, hogy az elején vagy a hátulján vagyok e. Viszont ekkor valaki vállon vereget... Hátra fordulok... A Természet az: "Megint itt az idő, fiam". Szóval Gábor eltűnik Bogyiszló házai között, én pedig eltűnök az út menti bokorsor mögött. De legalább úgy guggolok le, hogy lássam a napfelkeltét...

A bogyiszlói ponton leadom a fejlámpát, már nem lesz rá szükség. Visszaállok 5:30-ra, biztonságos, de gyors tempó. Elhatározom, hogy ha minden jól megy, akkor az utolsó félmaratont megnyomom, ahogy bírom. Meglehetősen kellemes a hajnal, és szépek a fények is, ezt Szasza fotója is igazolja.

Már-már azt gondoltam, hogy vége a gátfutásnak, amikor felevickélek a Sió töltésére. Itt viszont nincs aszfalt. Az eleinte jó minőségű földút egy gazos, alig-nyomsávos valamibe vált át. Hallottam, hogy itt mennyire nehéz futni, mivel én alapból terepfutó lennék, vagy mi a szösz, ezért nekem nem okoz nehézséget.

Nehézség sokkal inkább a gyomromban van. Sajnos a "bokros teendők" meglehetősen széttrollkodják ezt a versenyt... :( Ráadásul világosban már sokkal nehezebb búvóhelyet találni. Meglátok egy kis dombocskát, közvetlen a töltés mellett, mögé rohanok. Ahogy végzek, éppen érkezik egy srác: "Ez elég gyors volt." "Egész éjjel gyakoroltam" - válaszolok.

És ekkor kezdődnek igazán a gondok... Mert amíg a korábbi kiállások megkönnyebbülést okoztak, innentől kezdve már nincs ilyen. Marad a görcsös fájdalom, eltorzult arcvonásokkal próbálok futást imitálni. A tempó csökken, először 6:00, majd 6:30, végül 7:00 fölé csúszom. Hol marad a félmaraton sprint? Hogyan fogok így 7:30 alatt beérni...?

Futásom vánszorgásba megy át, és egy pillanatra megfordul velem a világ, megszédülök. Valószínűleg kezdek kiszáradni. Tolok egy sótablettát, és iszom rá vizet. Szerencsére hánynom nem kell, még inger sincs, na akkor biztos vége lenne a bulinak. Bár így sem rózsás a helyzet, még 12 km van hátra... Megfordul a fejemben, hogy le kellene egy picit feküdni a fűbe. De akkor tuti nem kelek fel egy darabig, illetve a lábaim már érzik a 70 km futást, egy kis pihenéstől úgy beállnának az izmok, hogy tolószékkel gurulnék le a töltésről.

Gondolkodj, gondolkodj! Most kell kreatívan gondolkodnod, és nem rinyálni! Oké, tudom, ha sétára váltok, akkor is beérek szintidő alatt, de kell lenni más alternatívának! Mi a fő probléma? Az, hogy nincs energiám. Enni viszont nem ehetek, mert szétgörcsölöm magam, és megint mehetek a susnyásba. Oké, kaja kizárva, maradt a pia. A víz nem elég, az izónak rémes íze van, és nem sok energiát tartalmaz. Akkor marad a kóla. Igen, ez az! Tele cukorral, muszáj, hogy kihúzzon a szarból!

Elérek egy ponthoz, és azonnal magamba döntök két pohár kólát. Csak ennyire állok meg, erőszakkal teszem a lábaimat egyiket a másik után, szerintem még köszönni és hálálkodni sincs erőm a pontőröknek, pedig nálam ez alap. Na gyerünk bébi, most ne hagyj cserben! Lassan, de biztosan telnek a méterek, százméterek, csippan az óra: oké, 7 percen belüli kili. Fog ez menni! Következő már 6:20-on belül van. Hasmenés nincs, mivel már nincs bennem semmi. Görcs nincs. Energia viszont van, mert ott dolgozik a véremben a fenséges cukor!

Következő pont: újabb kóla. Kezdek feltámadni. Ezt igazolja egy 5:55-ös kilométer. Zsír! Szedem a lábaimat, ahogy csak bírom. Végre lemegyek erről a töltésről is, a szekszárdi pincék felé veszem az irányt, aszfaltos úton futhatok. Nézem az órát, 8 óráig még több mint fél óra, és már csak 5 kili. Ha meghúzom a végét, simán meglesz!

Jön az utolsó check, még ráküldök egy pohár kólát, jöhet az utolsó roham. A rendezők mutatnak: jobbra fel! Benézek egy kis utcába, majd visszanézek rájuk "ezmegmialószar?" tekintettel. Igen, arra, fel! Mondták, hogy a végén van egy "kis" emelkedő, de ezt itt egy HEGY! Futva rontok neki, és megeszem a hegyet. Persze nem úgy ahogy kellene. Nem kifacsart testtel, 75 km futás után. Ráadásul mocskosul szívat az emelkedő, mert nem elég, hogy aszfaltról földútra, majd földútról dzsindzsásra vált, még egyre jobban emelkedik.

Túljutok rajta, jöhet a lejtő. Polgárőrös arcok mutatják végig az irányt, és már ők is bíztatnak, gratulálnak. Már tudok mosolyogni, integetek, megköszönöm az energiát, amit kapok. Végre beérek Szekszárdra, és még jön egy kis szlalom a házak között, majd a kezembe nyomnak egy molinó-csíkot, amely szerint a Korinthosz 80 Finisher-e vagyok, és azt magasba emelve futhatok át a célkapu alatt...

8 óra 2 perc lett a vége. Illetve majdnem nekem is vége, de azt gondosan álcázom viruló tekintetem mögé. 70 kilométernél nem biztos, hogy fogadtam volna, hogy most így, itt leszek. Az élet rendesen megtréfált. Vagyis inkább tanított. Egy újabb tapasztalást kaphattam, ami rávilágított egy olyan problémára, amivel foglalkoznom kell, mert másképp a versenyeim nem fogják tükrözni a felkészültségemet. Vagy az is lehet, hogy az élet egyszerűen csak azt szeretné, ha elhúznék az ultrafutás világából... :D Na majd meglátjuk. ;)

Helyezés: Korcsoportban 7. Férfiak között 12. Abszolútban 14.

Köszönetnyilvánítás:

- A Szekszárd-Baja ultramaraton rendezőinek, elképesztő logisztika kellett hozzá, hogy ezt létrehozzák, mind a versenyt, mind a díszbankettet. Illetve nem vagyok egy nagy versenyre járó típus, de itt olyan figyelmet és tiszteletet kaptunk, hogy néha élsportolónak érezhettem magam.

- Maráz Zsuzsanna futóedzőmnek, a "gyilkos" négy hónapért, az ötletekért, a bíztatásért, a bizalomért. :)

- Mindenkinek, aki gondolt rám a verseny alatt, aki figyelemmel kísérte magát a versenyt, illetve a felkészülésemet.


A 81 km-es futam alatt az alábbi egyéni rekordjaim dőltek meg:

- 30 km: 2:47.

- Maraton: 3:57.

- 50 km: 4:41.


Következik október 6-án a Vadlán Ultra, 108 km.


Ha tetszenek a "futó kalandjaim", akkor követhetsz itt.