Gyötrelmes futás a 88 km-es ultrán...

2016.10.29

Piros 85 Terepfutás

Táv: 87 km, szint: 3205 m, szintidő: 15 óra.


"Honnan tudod, hogy életben vagy,Ha még sosem voltál halott...?"
(DeVision: Bipolar)

Amikor egy éve beneveztem az UTH 115 km-es terepfutó versenyre, nem is gondoltam, hogy mekkora lavinát indítok el. Mivel mind a felkészülés és a verseny is nagyon jól sikerült, ezért elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a felépített formámat. Kinéztem egy új célt, gondolkodás nélkül a Piros 85 Terepfutásra neveztem.

A felkészülés ugyancsak nagyon jól ment, sőt, sokkal jobban, mint az UTH előtt. Egyre többet, és egyre gyorsabban bírtam futni, és a regeneráció ideje is jelentősen csökkent. Két héttel a verseny előtt egy negyvenessel zártam a nagy futásokat... azonban utána elkövettem egy hibát. Egy majdnem végzetes hibát... Másnap kimentünk néhányan a Szigetre intervallozni, ahol úgy készültem, hogy csak szolidan sprintelgetek, azonban elkapott a gépszíj, és igencsak meghajtottam magam. Hazafelé sétálva éreztem, hogy szúr a jobb csípőm... Két hét alatt szinte teljesen eltűnt a szúró érzés, azonban tudtam, hogy nem teljesen százas a csípő, így nem mehetek a versenyen teljes gázzal...

Csillaghegy, 8:30. Némi szöszmötölés után elrajtol a százharmincegynehány fős mezőny, és egy darabig az aszfaltot koptatjuk. Kipihent és motivált vagyok, picit izgulok a csípőm miatt, de itt még minden oké. Beérünk az erdőbe, és leesik az állam a látványtól, a természet ezer színben pompázik. Ez a rendezvény az év legszebb időszakára esik, ráadásul kiváló szervezés, nem véletlenül választottam. Előzgetek és előznek, jól megy a futás.

Nekiesünk a Kevélynek, és már az emelkedők elején, egy bokaforgató részen megjelenik a fájdalom a csípőmben. Óvatlanul ránehezedem a fájós részre, és sziszegések közepette állok meg. Na remek! Ez aztán igazán szép! Újraindítom a rendszert, reménykedem, hogy csak egy nagyon kis tartományban érzem a fájdalmat. De nem. Minden lépésnél masszívan nyilall, és gyalogolni sem jobb. Hát akkor marad a futás...

A kezdeti feldobott hangulatom pillanatok alatt zuhan a mélybe. Próbálom elterelni a figyelmemet, lekötni a tájjal, a versenytársak mustrálásával, de az nagyon gyorsan visszatér a problémához. A Kevély csúcsáig 53 perc alatt érek fel, megvan az első dugókázás, túl vagyok 7 kilométeren. Pompás. Már csak 80 van hátra... Ó, te jó ég! Elmém sötétségbe borul, teljesen elborítja a fájdalom és a reménytelenség. A lejtőn való száguldást természetesen törölnöm kell, óvatosan pakolgatom lefele a lábaimat, a felfele lehagyott sporik itt szépen visszaelőznek.

A következő, nagyjából 13 km-en át, a Szőke-forrás völgyéig komoly mélypontot élek át. Megszólal a belső hang is: itt az idő, hogy kiszállj, és feladd ezt a borzadályt...! Na igen, mennyivel könnyebb lenne szépen hazasunnyogni, ahogy 6 éve is tettem... Hát ez az, basszus! Akkor is Dömösön adtam fel, pont ugyanezt a versenyt! Na nehogy már megint Dömösön adjam fel! Majd feladom Dobogókőn...! :D

A tanulóimnak szoktam mondani, hogy csak akkor adják fel, ha az akadály fizikai. Mert ha csak a fejben létezik, azon még túl lehet lépni. Tiszta sor, hogy kezdem feladni fejben, de ennek van egy komoly fizikai előzménye. Minden lépésnél fáj a csípőm... Vagyis... Ekkor azt veszem észre, hogy ha bizonyos szögben érkezik a talpam a talajra, akkor kevésbé érzem a fájdalmat. Hm. Kísérletezgetni kezdek. Kezdetben még tízből 6-7 lépésnél bazzmegelek, de néhány perc elteltével a bazzmegelések száma 2-3-ra csökken. Azért 10 lépésből csak kettőnél bazzmegelni... az nem is olyan rossz arány. :D

Söprök lefelé a völgyben Dömös felé, és azon kapom magam, hogy egyre gyorsabb vagyok... A franc... nem adhatom fel. Kizárt! Bekocogok a frissítő ponthoz, és már teljesen biztos vagyok benne, hogy tovább megyek. És Dobogókőn sem fogok kiszállni. Ennyi. Nem nyivákolni kell, hanem megtalálni a megoldást és kész! Töltök egy kis kólát a kulacsomba, aztán egy szelet lekváros kenyérrel a kézben nekimegyek a hegynek.

Lassan, de stabilan felérek Dobogókőre, és konstatálom, hogy a szintek felén túl vagyok, de azért még vár 50 km. A kissé kicsavart lábtartásnak köszönhetően a lefelék is egész jól mennek, bár azt nagyon jól tudom, hogy ennek a szokatlan helyzetnek lesznek következményei. Először is, az egész bal oldalam igyekszik kompenzálni, és levenni a terhelést a jobb csípőmről. Vagyis olyan izmokat is terhelek kőkeményen, amelyek nincsenek ehhez hozzászokva. Egy idő után ezek igencsak fájni fognak. Illetve mivel ízületről van szó, ezért nem pihenhetek sokat sehol - már nem mintha ez lett volna a terv -, de ha egy kicsit is megpihen a csípőm, akkor elindulásnál úgy összeszarom magam, hogy még kilométerek múlva is potyogtatni fogom a nadrágszáramból... De ami a legdurvább: ha lefele nem vagyok óvatos, elég EGYETLEN rossz lépés, és vége a bulinak... Szép kilátások, mondhatom...

A Magas-hegyi nyereget elhagyva, kezdem elengedni, hogy ez egy eufórikus élményekkel teli, ideális terepfutás lesz. Mikor elhatároztam, hogy a körülmények ellenére végigcsinálom, először csak arra gondoltam, hogy a 15 órás szintidőt kellene megcélozni. Azonban az órám és az állapotom mást mutat. Még mindig bőven a tervezett 12 órán belül vagyok, és úgy tűnik, hogy folyamatosan jobb részidőket futok a tervben lévőknél. A pulzusom ideális tartományban mozog, vagyis fáradt sem vagyok. A lábaim izmai pedig talán még sosem dolgoztak ennyire dinamikusan. Hát van is min dolgozniuk...

Kopár-csárda, 53 km, 6 óra 41 perc alatt. Tudom, hogy nem kellene megállnom, de nagyon kívánom a gulyáslevest. Egyébként az egész úton abszolút semmi problémám nem volt a frissítéssel, se eléhezés, se túlevés-túlívás, olyan, mintha minden frissítő pont éppen a legjobbkor érkezett volna, a legjobb ellátással. A bepakolt űrkaják 90 százalékát haza vittem. Szóval a leves... Messziről látszik, hogy gőzölög a forróságtól, csak fél tállal kérek, reménykedem, hogy gyorsan túl leszek rajta. Úgy tervezem, hogy állva eszem meg, de annyira vonz a pad, hogy végül leülök. Öt percbe sem telik megenni, gyorsan felállok... Vagyis csak felállnék, ugyanis nagy robajjal visszahuppanok a fenekemre. Egy kedves leányzó diszkréten kiröhög. :) Megnyugtatom, hogy másodszorra tuti sikerül fog. És így is lesz. De az ízületnek elég volt ennyi pihenés, hogy a pokolba rántson...

Egy nápolyival a számban átsántikálok a piliscsabai műúton, majd be az erdőbe. Vinnyogva röhögök magamon, és most már hangosan. A csípőm kész, és ahogy sejtettem, a tehermentesítés miatt fáj a bal bokám, a hátam, a derekam, a jobb talpam. De ez az a pillanat, amiről Joe De Sena írt, mostantól nincs szenvedés, mert már élvezem, hogy szenvedhetek... :D

Egyszer, egy általam nagyra tartott sportolótól megkérdezték, hogy hány darab húzódzkodásra képes, mire ő azt válaszolta, hogy nem tudja, mert akkor kezdi számolni, amikor már nem bírja tovább.

Valahogy most én is ezt érzem. Ez az 53 km csak bemelegítés volt, az igazi futás az a maradék 34 km lesz. Belekapaszkodom abba a gondolatba, hogy futni kevésbé fáj, mint gyalogolni, és ismét beállok egy jó tempóra. Azt azért nem mondom, hogy a Hosszú-árok - Nagy-szénás nyerő páros soha nem ment ilyen jól, de magabiztosan túljutok rajta, és becsorgok Nagykovácsiba.

A templom előtt nagy a bámészkodás, látom az emberek szemén: "hát ezek tuti nem normálisak". Mosolygok. Igen, ez így van. Az ultra-terepfutók köre egy nem normálisokból álló szubkultúra. De valamiért mégis jól érezzük magunkat... A plébánián található frissítő ponton nagyon kevés időt töltök, csak néhány falat, és megyek tovább. Innen már szinte hazai a terep, na nem mintha itt laknék, de az elmúlt 10 hónapban annyiszor futottam erre, hogy a bokrok már előre köszönnek. Vöröspocsolya után egy picit gyorsítani kezdek. Jól megy. Persze fáj mindenem már, de mégis jól megy. A nap már lement, de az utolsó sugarak kontúrt rajzolnak az őszi színekben pompázó fák lomkoronái köré. Elképesztő a látvány. Itt futok este, gyönyörű tájakon, túl a 65. kilométeren... Minden okom megvan az eufóriára. És meg is kapom. Köszönöm...

Fekete-fej előtt törik meg a lendületem, teljesen rám sötétedik. Elő a fejlámpával, és mászás. Sejtem, hogy elég monoton lesz az a pár óra, ami még hátra van, ráadásul sötétben nagyon kell figyelnem hova lépek. De telnek a kilométerek. Feljutok a János-hegyre is, a kilátót ma is megcsodálom, és elképedve nézem az órát, még mindig benne vagyok a 12 órás tervben. Akkor most már ne hagyjuk veszni! Már tökmindegy mi lesz.

Egy sporival együtt ereszkedem a hegyről, remélem nem sértődik meg, amiért a lámpája fényét extra világításnak használom, de jó tempót megy, és így kevésbé kell visszafognom magam a sötétség miatt. Hamar jön az utolsó checkpont, Makkosmária, és ismét elönt az eufória, innen már gyalogolva is beérek 12 órán belül. De azért még sokat futok, még az emelkedőkön is, 3000 méter szint után, fel sem tudom fogni, hogy ilyen lábbal hogyan sikerülhet.

De még mielőtt teljes örömmámorban úsznék, még kapok egy nyaklevest a budaörsi hegyektől. Lefele, az a kövekkel teli, szűk ösvény... Bazzz.... Néhány perc után már arra gondolok, hogy megszűnt az idő és a tér, és én soha nem fogok innen lejutni. Boka, térd és persze a csípő csavarodik jobbra-balra, ahogy csúszok-gördülök a köveken, és persze az sem leányálom, amikor a puha cipőm orrával teliberúgok egyet-egyet... Többen megelőznek, de hát már ki a fenét érdekel, és... feltűnnek Budaörs fényei... Jézusmária... Megcsináltam! Ezt nem hiszem el...

Úgy örülök a városnak és a sima aszfaltnak, mint csecsemő az anyatejnek... Bár már jó ideje csillagokat látok, és nem amikor felnézek az égre, hiszen ezek a csillagok a fejemben vannak, de mégis kiélvezem "kissé" viszontagságos utam utolsó métereinek minden pillanatát. A célegyenesben, a főút járdáján többen tapsolnak és gratulálnak, bizsergek az energiáktól, és mosolygok. Talán nem látszik kívülről túl őszintének ez a mosoly, de belül minden más. Ott nem maradt semmi, csak a természet színtiszta energiájának szerető ölelése. Ami nélkül ez nem sikerült volna.

11 óra 42 perccel a rajt után érkezem a célba, 51.-ként, egy óra és egy perccel hamarabb, mint két éve, amikor a legjobb időt mentem. Többen várnak rám, tőlük újabb energiák érkeznek. Iszonyú jó érzés célba érni így. Átveszem a díjazást, kezdődhet az evés, ivás, pihenés. A csípőm kicsit megpihen, és nagyon durván fájni kezd. Már csak sántikálok, de mégis minden szép és jó. Gratulálok Vic-nek, akivel két éve együtt nyomtuk, ma ő is pb-t futott, 11 óra 11 perccel.

Hazafelé már a kocsiban az jut eszembe, hogy az élet útjai mennyire kifürkészhetetlenek. Történhetett volna ez a nap teljesen másként, egészséges szervezettel boldogan és vidáman mehettem volna akár egy 10:45-öt is. De az élet úgy vélte, hogy ebből többet tanulhatok, jobban megismerhetem önmagam. És persze így is történt. Hiszen mindig az a legjobb, ahogy történnek a dolgok.

Köszönet az MVTE-nek a rendezésért és a fotókért. Valamint nagy köszönet azoknak, akik gondoltak rám, és élőben követtek a neten, éreztem a felém küldött energiát. :)

Egyébként azóta már eltelt pár nap, és az ízületem már jelentősen javult, a járásom már normális, és megkezdtem egy hosszú glükozamin kúrát, ami teljesen rendbe rak.

Ja, és már beneveztem a 2017-es UTH-ra... ;)