Dicsőség a Hősöknek, avagy a Kitörés 60

2018.02.11

"19:45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. A történészek szerint pontban 20.00 órakor kb. 45-50.000 katona indult el... Kb. 24.000 német és mintegy 20-25.000 magyar katona indult meg a jelre. Az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Itt, és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat. A kitörő védőseregből mindössze 600-700-an jutottak át az ostromgyűrűn. A többiek hősi halált haltak vagy fogságba estek. Budapest elesett."

(kitorestura.hu)

Alapvetően kedvelem a történelmi emléktúrákat, és a Kitörés 60 már régóta a palettán volt, de hivatásos katonai szolgálatom alatt nem mertem kockáztatni, hogy részt is vegyek rajta. Ennek ugye már három és fél éve vége, mégis most adódott az első alkalom, hogy egy minimális töredékét átéljem annak, amelyeken keresztül mentek a katonák... 

Már majdnem negyed 7, mire a Kapisztrán térre érkezem, a Budai várba. Néhány rendőrautó cirkál, de semmilyen rendbontás, vagy tüntetés nincs a rajt helyszínén. A nevezés elég gyorsan megy, tatyót is adok le a célba szállításhoz, aztán indítva az órát, a Bécsi kapun át kitörök a várból...

Pergőtűz nem fogad, ellenben egy nagyon kellemes klímájú éjszakának nézek elébe. Ilyenkor február elején, szerintem nem kívánhattunk volna jobbat, végig komfortos az érzet. Eredetileg nyolc órás menetidőt terveztem, de amatőr módon nem vettem figyelembe a közel kétezer fős megemlékezőt... Ráadásul mivel teljesen a végéről indulok, végig kell rajtuk "verekedjek"... na jó, csak le kell őket előznöm. :)

Ez Budán még jól is megy, szépen kocogok még a meredek Diós-árkon is felfelé. Hamar jön az első pont: Széchenyi-emlék, ahol a pontőröknél senki nincs, így villámgyors a pecsételés. Normafa után döbbenek rá bizony, hogy hova jöttem... Tömött sorokban masíroznak az emberek, a talaj itt kellemesen havas, nem csúszik. 2. pont: Csacsi-rét. Soha nem látott tömeg. Egy kissrácot kérdezek meg, hol kapom a pecsétet, aki készségesen megmutatja. Na és innen jönnek a gubancok: a Virág-völgy ösvénye csak egynyomsávos, ráadásul brutál saras...

Túrán én nem szeretek szólni az embereknek, hogy engedjenek el, így itt sem teszem. Csendben gyalogolva, vonatozom a többiekkel, és szép lassan elengedem a nyolcórási tervet. Helyette megfigyelem azokat, akik korhű egyenruhában teljesítik a kitörést, valaki még alumínium kulacsot és csajkát is lógat az oldalán, illetve egy-két fegyver is felbukkan. Ami még feltűnő, hogy rengeteg a német. Nem mernék rá megesküdni, de a túrán több német szót hallottam, mint magyart. 

Közben felkocogok a János-hegyre, és itt már sorba kell állni a pecsétért. Utána a kilátóhoz mászom, na itt egyedül vagyok, mindenki a műutat választja, így legalább kényelmesen fotózhatok. Hát, lefelé már elég játékos a menet... Legtöbben fenéken csúszva a rövidebb levágásokat választják, én inkább körbefutom őket a szerpentinen.

Az igazi káosz az a Hárs-hegy. Eddig a jég csak itt-ott mutatta meg magát, de a Hárs északi oldala... ha nem is tükörjég, de elég veszélyes. Nekem is sikerül majdnem egy hátraszaltót dobni. Érdekes, hogy esés közben még van "időm" arra figyelni, hogy lehetőleg senkit se gáncsoljak el, amire nagy esély lenne, mert iszonyú a tömeg. És mindenki nyeklik-zuhan jobbra-balra.

A tömegben az Újlaki-hegy hoz némi változást. Mintha csendesedne és ritkulna a mezőny. 20 km felett vagyunk, és sok emberen látszik, hogy nem gyakorlott túrázó, elsősorban a megemlékezés miatt jött el. A parkolóban egy szovjet hadiállásba botlom, szerencsére golyó helyett csak pecsétet kapok. Virágos-nyeregig SENKIvel sem találkozom. :) Ez igazi kuriózum. Megörülök a kis mezőre épített katonai tábornak, itt biztos lesz valami ellátmány... :) Odalépek az első forraló üsthöz, ó, tea, mily csodás! Kérek egy pohárral? Hogy a bánatba ne! Pohár kitölt, átnyújt, 800 Ft... Ö... mi? Jah, hogy ez forralt bor, és az ingyenes tea a sátorban van...? :D Sebaj, improvizálok, összeöntöm a teát és a bort, így legalább olyan hőmérsékletű lesz, hogy meg tudom inni, aztán usgyí tovább.

Egyik kedvenc utam a Budaiban, a sárga sáv az Alsó-jegenye völgyig. Egy probléma van most vele: egynyomsávos. De szerencsére a bajtársak többnyire elengednek, még a németek is jó utat kívánnak, legalábbis remélem, hogy azt mondják. :D

Ugyanezen út folytatódik a Muflon-itatóig, ahol megint forralnak mindenfélét, de most már ki is van írva az ára... euróban is. :) Csak egy pecsét, és megyek is tovább, hogy meghódítsam a Nagy-szénást. Igazi tél van fent, itt-ott lábszárközépig ér a hó, és persze ez kitart Kutya-hegyen is. A hegyen való futás szintén magányban telik, úgy tűnik, hogy közeledem a mezőny elejéhez.

Az utolsó húszas az a szakasz, amit nemrég jártunk be, és áldom is érte az eszem, mert így sötétben azért húzós lett volna a tájékozódás, GPS ide vagy oda. Perbálig két érdekes dolog is történik: 1. A hó egyik pillanatról a másikra tűnik el, és a helyét fagyott föld váltja fel, ami pár fokkal jobb, mintha folyós sár lenne. 2. A malom-földeki pontnál belebotlok egy régi "Kinizsis" ismerősbe, Tibibe, aki szintén kocogva teljesít, így innen együtt haladunk a cél felé.

Bár tényleg jó a klíma, a kulacsom szopókája azért csonttá fagy. Lecsavarva a tetejét, tudok belőle inni, kellemes jégkásás az izoital. Hm, fincsi. :) Az univerzum megérzi kívánságom, a perbáli sörözőben finom, meleg teával kínálnak. Beleszagolok, nem bor, akkor jöhet. :D

Az utolsó tízest igazából nagyon élvezem, ahogy szinte az egész túrát is. Egyrészt jó a fizikai állapotom, másrészt nincs tömeg, harmadrészt van útitárs is. Negyedrészt pedig a Kakukk-hegyre felfelé egy sötét bozótosból váratlanul elém ugrik üvöltve két, állig felfegyverzett katona... Oh, bakker, most majdnem besz***tam. :D De persze azért megköszönjük a meglepit.

A végén lekocogunk a hegyről, le a kálvárián, be a sportcsarnokba, a célba. Órám szerint 8 óra 29 perc lett a menetidő, ami teljesen jó, figyelembe véve a terepet és a tömeget. Finom hagymás paradicsomleves, tea, oklevél, kitűző, felvarró, meg ilyesmiket kapunk. Szinte teljesen néptelen még a cél, de Tibin kívül még találok két srácot, akiket vissza tudok fuvarozni Budára. Így már négy óra előtt ismét ott vagyunk annak a várnak a lábánál, ahonnan pár órája mi, 73 éve pedig több tízezer katona tört ki...

Következik a Vörös-villám Félmaraton.

További futós- túrázós kalandok itt.