154 km csodaországban

2015.05.24


3*50

Táv: 154 km, szint: 4996 m, szintidő: 49 óra.

"Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg semmit sem csinálni addig, amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik." (Bob Proctor)

"Két dolgot tehetsz, ha zuhansz: vagy végigüvöltöd az utat, míg földet érsz, vagy élvezed a kilátást!" (ismeretlen)

1. szakasz: Az éjszakai menet (50 km/1543 m)

Péntek este 6 óra. Mire kiérek Normafára, a túra rajtjába, ismét rendesen esik, ahogy az elmúlt két napban nem túl ritkán. Vajon mennyien gondolhatnak minket épelméjűnek, amikor este, esőben, teljesen felázott hegyvidéki terepen belekezdünk egy 150 km-es túrába? Mindenesetre ezek a zord körülmények még inkább alkalmassá tették ezt az egyébként is kemény rendezvényt arra, hogy az ember a lelki határait feszegesse.

Pontosan indul a tömegrajt a zöld kereszt jelzésen, lefele Makkosmária irányába. Hárman az élre törünk, laza futással faljuk az első métereket. Az indulók között találkoztam Márton Danival is, aki valószínűleg nem fog sokáig hátul maradni.

Bár a fákról folyamatosan csöpög a víz, az ezerféle zöld színben pompázó erdő látványa mégis örömet okoz. A templommal szemben kapjuk az első pecsétet, és folytatjuk a kocogást, ezúttal a piros sáv jelzésen, fel a János-hegyre. Az élen lévő hármas is kezd szétszakadni, egyikünk inkább gyalogol, míg a harmadik srác kemény tempót megy az emelkedőn is. Így másodikként egyedül érek fel az Erzsébet-kilátó lábához, ahol szinte már egybefüggő az esőfüggöny.

Pecsételést követően üldözőbe veszem az első helyen futó túratársat. A hegy meglehetősen köves, ezért különösebben nem csúszik a talaj, kényelmesen lehet száguldozni. Még az első műutas kereszteződésnél be is érem a srácot, és átveszem a vezetést.

Innentől teljesen a végéig magányosan telik az utam, ami persze több szempontból sem igaz. Egyrészt néhány kilométerenként találkozom a pontőrökkel, másrészt pedig végig ott van velem az erdő. Ez is egy olyan momentum volt az életemben, amit szerettem volna kiküszöbölni: ne érezzem magam egyedül éjszaka az erdőben. Úgy tűnik, hogy ezt is sikerült megvalósítani. Remekül érzem magam, jól megy a futás, és még az időjárás is kezd hozzám alkalmazkodni: csendesedik az eső.

Pontban este 8-kor érkezem a piros sáv jelzésen Nagykovácsiba. Ez nagyon biztató eddig, hiszen tervem szerint még Solymárt is lámpa nélkül szeretném elérni.

A Zsíros-hegyi pont után a sárga sáv jelzésre váltok, és ereszkedni kezdek lefele. Az alsó völgyek mélyén már nagyon sötét van, de a jó helyismeretnek köszönhetően pontosan és gyorsan haladok. Közben nyugtázom, hogy a futódzsekim és a teljes ruházatom átázott, illetve az eső újra bekeményít.

A solymári benzinkútnál a pecsét mellé még ellátást is kapok, vajas kenyér és szörp formájában. Nem sokat pihenek, gyorsan bevetem magam a varázslatos szépségű Alsó-Jegenye-völgybe. Igaz, ebből a szépségből most nem sokat látni, konkrétan semmit. A völgy mélyén olyan sötét van, hogy a felkapcsolt fejlámpám fénykardként hasít bele. A patak völgyét nappal sokan látogatják, a hegység egyetlen vízesése is itt található. A víz csobogását folyamatosan hallom, és fejben képet is tudok hozzá illeszteni, kanyargó patakocska, kopár sziklafalak, fából készült hidak. Ez utóbbit valóban látom is, hiszen átkelek rajtuk.

A völgyet elhagyva emelkedésbe kezdek, továbbra is a sárga sávon. Egyszer csak két pici fénypontra leszek figyelmes, amelyek egymás mellett és egymással szinkronban gyorsan mozognak. Kell egy kis idő, míg rájövök, hogy valamilyen állat fut előttem, és időnként visszanéz. A talajtól viszonyított magasságából ítélve egy róka lehet. Egy ideig kísér az utamon, majd eltűnik a sűrűben.

Szeretem ezt a sárga turistautat, hosszan kanyarog a Csúcs-hegy oldalában. Ezt megszakítva a Guckler Károly útra térek, ami már az Országos Kéktúra jelzését viseli, és innen 3 km-es ereszkedés következik. Ez a szakasz két kellemes meglepetést is hoz: egyrészt eláll az eső, másrészt a Rozália téglagyárnál nem keltem fel az érdeklődését egy telepőrző blökinek sem. Magam mögött hagyom a Budai-hegységet, és az ürömi műúton átkelve már a Köves-bércre tartok. A hegy lábánál lévő ponton kapom az infót: Solymáron Dani átvette a 2. helyet.

A hegy túloldalán Pilisborosjenő településre érkezem, aminek határában megint találkozok egy világító szempárral. Ezúttal egy macsek lapul az úton, és figyeli a világító fejű embert. Nem fél tőlem, mosolygunk egymásra. Belül is mosolygok, remek ez a mai nap, nagy kár lett volna kihagyni. Kevély-nyereg megmászása kissé lomhára sikerül, ezt szeretném egy gyors lefelével kompenzálni, azonban itt megváltoznak a talajviszonyok. A gyors lefutás majdnem gyors felborulásba torkollik. Alig-alig találok szilárd talajt a lábam alatt, szinte minden felületet folyós sár ural. Bicsaklom jobbra-balra, hogy talpon tudjak maradni. Ez az első olyan szakasz, ahol nehézséget okoz a haladás, és gyanítom, hogy nem ez lesz az utolsó a hétvégén.

A mai szakasz utolsó pontja: Hosszú-hegy. Könnyű a feljutás, és végig nagyon jól érzem magam. Azon is csak mosolygok, amikor a gerincre felérve nagy robajjal felugrik mellettem egy őz, és átvágtat keresztbe az úton. Valóban nem egy magányos út ez. A pecsét után lekocogok a hegyről, és a széles dózerúton a magasba lendítem a karjaimat: igen, sikerült!

Kiérek a Szántói-nyeregbe, és Pilisszántóig kocogok a műúton. Az iskolát elsőre megtalálom, és néhány meglepett tekintet kíséretében adom le az itinert a rendezőknek. 0:55-öt mutat az óra. 7,2 km-t jöttem óránként az éjszakai menetben. Ez az idő még engem is meglep.

Körbevezetnek az iskolában, fürdő, konyha, tornamatrac az alváshoz. Nem is kell más, egyből tusolni indulok, hihetetlen jó érzés a meleg vízben lazítani egy kicsit. Közben érkezik Dani is, és az ebédlőben csatlakozik az éjjeli vacsorához. Majd előbányászom a hálózsákot, és lefekszem egy osztályteremben. Szuper szakasz volt, de a holnapi biztos keményebb lesz.

2. szakasz: Az igazi kihívás (52 km/1890 m)

Szombat reggel 10 óra. Esik az eső. Mindenki fáradtnak tűnik, kivéve azokat, akik a 2. szakaszt egy külön túra keretében teljesítik. Vagyis szeretnék teljesíteni. A hajnali jó hangulatom gyorsan párolog. Alig aludtam valamit, köszönhetően a felpörgött vérkeringésnek, illetve a folyamatos mozgásnak a tanteremben és a folyosón.

A tömegrajtot követően a friss emberek fürge lábakkal indulnak neki a szántói emelkedőnek. Én kicsit hátrébb egy bolyban negatív gondolatokkal küzdök. Egyelőre csak a mai sötét jövőt látom, pedig a jelennel kellene foglalkoznom.

Végre síkra vált a talaj, és a túrafutók elkezdenek kiválni a tömegből. Nehezen indulnak a hajtóművek, és a talaj nagyon nem kedvez a haladásnak. A sárga keresztről leérünk a sárga sáv jelzésre, ahol minden túrázó rémálma válik valóra. Az út maga egy egybefüggő, folyós sártenger. Minél gyorsabban szeretnék haladni, annál többet csúszom vissza.

Szinte megváltás a piros sáv keresztezése, és a jobbra fordulás. Az már más kérdés, hogy egy végtelen emelkedőn találjuk magunkat.

Az élmezőny is szétszakad, egy bozótos részhez már egyedül érkezem. Ennyi vizet, még soha nem kaptam a nyakamba egyszerre. A benyúló ágakról és levelekről ömlik a víz, hidromasszázs jelleggel dől az áldás mindenhonnan, így mire felérek Pilis-nyeregbe, már úgy festek, mint aki most mászott ki egy medencéből, és nagyjából úgy érzem magam, mint ez a macsek...

Zöld keresztre váltok, és a negatív gondolatok kezdenek elmélyülni. Dobogókőre tartok felfele egy meglehetősen barátságtalan úton. Az eső irgalmatlanul szakad. Előttem még 42 km, kegyetlen terepviszonyokkal. És ha valamilyen csoda folytán be is érek, holnap kezdődik előröl az egész...

Na most álljon meg a menet! Legalábbis a gondolatmenet. Egyetlen kérdés van csak: Miért jöttem ide? Azért, hogy jól érezzem magam, és adott esetben felülírjam a korábban berögzült és begyepesedett gondolataimat... És ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, függetlenül a körülményektől. Tudom, hogy az ego mit akar: kényelmet, biztonságot, változatlanságot, a régi megszokott gondolatokat és érzéseket. Vagyis adjam fel, sétáljak vissza, 2-3 órán belül már lefürödve, szárazon, jóllakottan ülhetnék fel egy hazafele tartó buszra... De nem kapja meg. Itt csak két választás van: félelem vagy szeretet. Félve tekintetek a természetre és a hátralévő útra, vagy szeretettel gondolok a természetre és a várható kalandokra, élményekre. Köztes megoldás nincs. Nem ülhetek be egy meleg fotelbe chipsszel és kólával, hogy majd átgondolom a döntést. Itt helyben, azonnal kell dönteni. A jó hír viszont az, hogy tényleg pusztán döntés kérdése. Én - az egóval ellentétben - a bizonytalanságot, a kalandvágyat, a kreativitást választom. És tovább megyek.

Miért jó, ha esik az eső? Mert hűti a mozgás által felhevült szervezetet. Jobb lenne, ha 40 fok lenne? Dehogy, hiszen az olaj a tűzre, még jobban felforrósodna a szervezet. Vagyis jelen helyzetben az eső egy megfelelő körülmény. Mosolyra húzom a számat. Tudsz te, ha akarsz...

Közben Dani és Zoli ér be, és ezzel megoldódik a tájékozódási problémám is. Ugyanis az esőfüggöny mellé még a leszálló pára is rontja a látási viszonyokat, így elég nehéz felfedezni a távoli jelzéseket. Dani viszont ismeri az út kanyarulatait. Együtt érünk fel a Rezső-kilátóba, ahol elég kaotikus kilátás fogad minket.

Viszont biztatónak tűnik, hogy 7 km-es lejtő következik egészen a Kaincz-forrásig. Hogy utána mi jön... Abba majd ott ráérek belegondolni. Sajnos az előző negatív gondolathullám lecsengéseként még Szakó-nyereg előtt sikerül megrántanom a csípőm jobb oldalát. De ez a momentum már nem tud eltántorítani szilárd elhatározásomtól: teljesítem a 3x50-et.

Elég gyorsra sikerül az ereszkedés, még olyan futókat is befogunk, akik csak a mai túrán vesznek részt. A forrásnál egy esőbeállóban kapjuk a pecsétet. Az eddigi legdurvább víztömeggel találkozunk, erre mondják, mintha dézsából öntenék. Semmi gond, hiszen a következő 2,5 km-en 500 métert kell emelkednünk...

Az emelkedőt a Vadálló-kövek előtt és mellett már valószínűleg sokan "imába foglalták", köztük a néhai Terep Százas verseny résztvevői, de a ma éjszaka rajtoló UTH-n indulók közül is lesznek néhányan, aki elátkoznak minden olyan rendezőt, aki képes beletenni ezt a szakaszt egy gyorsasági rendezvénybe... Bár a 3x50 nem verseny, de azért a szintidő itt is megszorongathat néhány embert. Én meg nem tudom számolni hányszor voltam ezen az úton... Lefele. De felfele még SOHA. Persze nekem is egy 150 km-es túrán kell ezt kipróbálni... Nem baj, sokkal rosszabb lenne, ha holnap délután kettőkor kellene leküzdeni. Azt hiszem ennél több pozitívumot nem tudok erről mondani.

Igazi kínlódás a mászás. Nagyon sok részen muszáj a kezeket is használni, kapaszkodom sziklába, fába, fűbe, levegőbe... Közben imám meghallgatik, eláll az eső. Már ideje volt. Néhol egészen a kövek külső peremén mászom, ott elkelne egy biztosító kötél, vagy inkább másszak beljebb, onnan kisebbet esem... Dani gyorsabb, eltűnik a szem elől, egy kissrác kapaszkodik mögöttem, aki elképesztő tempót megy, tulajdonképpen a rajt óta előttünk futott, csak a Lukács-árokban értük utol. Az utolsó kemény szakasz végig sziklamászás négykézláb, aztán végre normális szögre vált az út, és elvánszorgok Prédikálószékig.

Pont van, Dani van, kilátás nincs, energia nincs. Nem valami jó a leltár eredménye. Futni kellene, de porzik a tank, levegővel nem megy, valamit kellene tölteni. A pontőr szerint nagy eséllyel Pilisszentlászlón kapunk ellátást, de addig el kellene jutni. Előkaparok valamit a táskából, fogalmam sincs mi az, csak nyelem. Energia jön, de a lábak elég tompán puffannak, ezt így nem fogom sokáig bírni, de talán az etetőig menni fog. Jön a piros kereszt, és valami gondolatok nélküli automatikus mozgással végül csak eljutok a Kis Rigó étterem előtt található frissítő pontig.

Az étteremből illathegyek szivárognak, most extraérzékeny a gyomrom. Nem esne rosszul bent egy háromfogásos ebéd... Helyette van két szelet lekváros kenyér, azért ez se rossz, sőt... Kicsit zavar, hogy ismeretlen szakasz következik, és itt bizony az energiát már be kellene osztani, mert az elmúlt fél órában már tartalékon mentem, és bár most megy a feltöltés, ilyenkor már nagyon gyorsan szokott apadni az energia.

Indulunk tovább, Dani vezet... bele az Amazonasba... Bakker, mi folyik itt...? Feltételezem, hogy a Bükkös-patakot alapból egyszerűen csak át lehetne lépni, de most... Még átúszni is veszélyes. A megduzzadt pataknak komoly sodrása van, és bár csurom vizesek vagyunk, de azért ezt a jakuzzit most inkább nem próbálnám ki... Többször átkelünk a hömpölygő folyón, néha olyan nyakatekert módszerrel, hogy már borítékolva van a csobbanás, de aztán mégis megússzuk. Inkább jöjjön a dömörkapui emelkedő.

100 méter szintemelkedés, mi az nekünk. Közben olyan dolog történik, amiről valószínűleg már az összes induló régen lemondott: kisüt a nap! Még csak itt-ott bújik ki a felhők mögül, de az égre nézve már nyilvánvaló, hogy ebből akár hosszabb napsütés is lehet. A Lomb-hegyi nyeregig nagyjából annyi történik, hogy Dani meglép előlem, illetve végre valahára levehetem a teljesen rám rohadt futódzsekit, és pólóban fürdőzöm a meleg, friss napsütésben. Ez a jutalmam, megérdemlem.

A következő jutalom annak felfedezése, hogy a mumus sárga sáv jelzés a Fagyos katonáig fel van újítva. Pedig már belekalkuláltam egy szolid elkavarást. Viszont így ideális körülmények között kocogok a 2. szakasz vége felé. Remek út, remek idő, a lábaim is még bírják, energia is van. Mosolygok. Mégis csak jó ez mai nap. Is.

Egész laposnak tűnik az emelkedő Dobogókő széléig, ahol a ponton kólával várnak. Ez megkoronázza a napot. Néhány csokis nápolyit is kapok. Innen már csak egy 8 km-es száguldás a célig. Lezúzok a hegyről, és vízszintesre érve elfutok néhány szabadin legelő paci és kiscsikó mellett. Abszolút nincs nekik kerítés, de eszükbe sincs megszökni. Én szököm, de már nem sokáig, a Magas-hegyi nyeregből egy rövid ereszkedés, és a már megszokott pilisszántói műúton találom magam.

8 óra 37 perces út ért véget. Felhőtlenül boldognak kellene lennem, de valahogy még mindig ott van a szürke gondolat a fejemben, hogy van még egy ötvenes... Nincs nagy tolongás az iskolában, Dani 20 perccel előttem ért be, és még talán három futó, akik csak a mai távra jöttek. Alighogy leadom az itinert, kezembe nyomnak egy tál paprikás krumplit. Az élet ajándékait fogadd el. Leülök a többiekhez, és enni kezdek...

3. szakasz: Úton hazafele (52 km/1563 m)

Vasárnap hajnali 6 óra. Már 5 előtt felkeltem, és felmértem a károkat. A csípőm jobb oldala minden lépésből tompán fáj. A bal bokám ugyancsak fáj, mivel tegnap próbálta átvenni a megrántott csípőmről a terhet. Ezen most nincs értelme gondolkodni, a futás törölve, hiszen még gyalogolva is bicegek. A gyaloglást valahogy megoldom, remélem, hogy egy "kis" bejáródás után az ízületek könnyebben fognak majd hajlani.

Ezen a túrán az emelkedők sosem fogynak el. Az első 6 km-en 530 métert kell leküzdenünk, fel egyenes a Pilis tetejére, a Boldog Özséb kilátóba. "Kis" bejáródás, mi...? Megy, de nem igazán jól. Billegek jobbra-balra, nem jelent túl jót. Viszont a gyaloglás ellenére egész elől haladok, csak néhányan húztak el a messzeségbe. Ma már szép időnk van, a szerpentinen tűz rám a nap, szeretném legalább az utolsó napot szárazon megúszni.

1:10 alatt érem el a csúcsot, remek. Legszívesebben futnék lefele, de nem lehet. A gyaloglás is fájdalmas, valamit tenni kellene, nem figyelhetek 10 órán át a fájdalomra. A téli jégkár rendesen megroppantotta az erdőt, az erdészek szépen takarítottak, de az utak mente tele van faágakkal. Harmadikra sikerül találnom egy megfelelő botot, amire támaszkodva levehetem a teher nagy részét a csípőmről. Kell egy kis idő, míg megszokom, de aztán már remekül megy a haladás. A fájdalom kezd csillapodni. Terelem a gondolataimat, az erdőt csodálom, az illatokat szívom be, és örülök a jó időnek.

A hangulatomban igazi változás Sasfészeknél áll be. Bár lefele légtornász ügyességet kíván a lejtő leküzdése, valahogy mégis boldogság önt el. Ráadásul a Kétágú-hegyig elképesztően szép szakasz következik, tátott szájjal haladok. A botozás olyan jól megy, hogy egész gyors tempót fel tudok venni. Kesztölc határában kapok pecsétet, innen az OKT megy Klastrompusztáig. Jól esik a gondolat, hogy onnantól teljesen a túra végéig ismerem az utat, vagyis tudom mi vár rám, hogyan osszam be az erőt.

Két srácot követek, majd a ponttól együtt megyünk egy darabig. Egy ideig jókat mosolygok magamban a pontőr megjegyzésén, miszerint orális szexből kaptunk rendesen a túrán, sajnos rossz oldalon álltunk... Majd üdvözöljük a tegnapi sárga sáv rémes útját, aminek az összes felmenője szerintem meg lett említve a két nap alatt. Sajnos egy esőmentes éjszaka nem sokat segített az útnak, a Salomon cipőm ismét U-47 lesz, tengeralattjáróként merül a sárban. Aztán mikor végre Csévi-nyeregnél becsatlakozik a piros sáv, javul az út minősége.

Már nem is emlékszem, hogy mikor gyalogoltam utoljára ennyit. A túrafutás évek óta a mozgásformám, most érdekes ez az állapot. Mindenesetre több időm van bámészkodni, például a Kopár-csárda előtti fenyvesek lenyűgözőek. A csárdánál etetés van, szokásos két kenyér megint lecsúszik, ezúttal ülve eszem meg, jól esik kicsit ücsörögni. De amint végzek, már odébb is állok, és egészen a Hosszú-árokig egyedül rovom az utat.

Nagyon jó érzés visszaérni a Budai-hegységbe. Felfele a Nagy-szénásra leperegnek előttem az elmúlt két nap eseményei. Nem semmi kis kaland volt. A hegy leküzdésével tulajdonképpen véget értek a megpróbáltatások. 8-9 km kellemes séta van még hátra a célig. Közben összefutok egyik edzőtársammal, a mázlista az OKT mellett lakik Nagykovácsiban. Zsíros-hegyen észreveszek még egy szokatlan dolgot: valószínűleg vízhólyag nőtt a talpamra. Nem is egy. És nem is kicsi. Nagyjából 10 éve volt utoljára vízhólyagom túrán. Ennyire káros a gyaloglás? A köves kék sávon rendesen sziszegek már, nem gondoltam volna, hogy a végén még ezzel fogok küzdeni.

Leérek Budaligetre, és véget ér a terep. Jön az aszfalt. Na az se kutya ám... 150 km környékén... Vízhólyagosan... Sebaj, már itt a vége. Valahol... Még egy Máriaremete... Még egy Nagy-rét... És végre Hűvüsvölgy, gyermekvasút... Valaki adjon egy széket...

10 óra 12 perc alatt értem be. Először Dani gratulál, majd a rendezőség is. Oklevél, jelvény...

Teljesítettem a 154 km-es távot... Hirtelen nem tudom mit tegyek. Fáj mindenem, legszívesebben lefeküdnék a fűbe pár órára. Aztán eszembe jut, hogy meg kellene válnom a rendkívül "illatos" ruháimtól, így a vasútállomás egy félreeső padján átöltözöm. Huh, tiszta ruha... Mikor örültem utoljára ennyire tiszta ruhának...? Ja, tegnap este...

Visszacsoszogok a pizzériához, és bemegyek, hogy igyak végre egy jó kávét. A pultos ránéz világháborút megélt arcomra, és megkérdezi:

- Milyen hosszú túra volt?

- 150 km. Egy éjszaka és két nappal.

Miután megkapom a kávét, hallom, hogy hátramegy, és elhűlve újságol:

- Tudod mennyit mentek? 150 km-t! Egy éjszaka és...

Nagy gondolkodók tanításai szerint, a rendszeresen eltöltött idő a természetben képes belső változásokat előidézni az emberben, amely változások segítenek visszatalálni eredeti természetes mivoltunkhoz. Ez egy meglehetősen hasznos gondolatnak tűnik, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban az emberi természetre az elhidegülés egymás és önmagunk iránt, a mély pesszimizmus, a felszínes gondolkodás és életmód jellemző. A visszatalálás még a természetben sem olyan egyszerű, hiszen az a bizonyos belső hang, az egónk, a korábban berögzült gondolatminták alapján megpróbál újra és újra letéríteni a helyes útról. De győzhetünk...